Hová lettek a valaha volt evidenciák?

„Ne hagyjunk bizonytalanságot abban, hogy a gyülekezetnek mit kell tennie. Leüljön? Felálljon? Mit kell válaszolni a lelkész kérdéssel végződő barokk körmondatára, aminek az elejére már nem is emlékszünk? Ne várjuk el, hogy a betévedő (és ne felejtsük el, ő a misszió tárgya) ezeket tudja magától!”

Nemrég újrahallgattam egy részt a Darálóból, a Petőfi Rádió korábbi folytatásos ifjúsági történetéből, és rádöbbentem, ma már képtelen lennék ezt a lassú tempót hallgatni. Pedig régen körülültük a rádiót. Belenézek a Szomszédokba, és nevetségesnek érzem a didaktikusságot. Az, ami valaha sokat jelentett, ma valahogy varázsát vesztette, és nem tud megszólítani. Érdemes végiggondolni, a gyülekezeti szolgálatunkban, igehirdetésünkben nincsenek-e olyan alapelvek, amelyek hasonlóan változtak az idővel. Missziós közösségekben létkérdés ez a folyamatos önvizsgálat. No de melyik gyülekezet nem missziós tulajdonképpen?

Az idő nem eltöltendő, hanem kihasználandó
Először is: azzal töltünk időt, ami fontos számunkra és aki fontos számunkra. Missziós helyzetben a legtöbb ember, akivel találkozunk, még előtte van annak, hogy az Isten életére gyakorolt hatását felfedezné: nem tartja fontos dolognak (még!). Mint a kamasz, aki még csak az eszével tudja, hogy fontos mozogni és nem chipsen élni, de majd csak negyvenévesen, az első szívrohama után fog bele az életmódváltásba. Cél, hogy a gyülekezeti tag eljusson addig, hogy belső kényszert érezzen időt tölteni Istennel. De nem ez a kiindulópont.

Egy program szervezői mondták nemrég:„az a minimum, hogy rászánja az idejét”. Missziós helyzetben ezeket a mondatokat és elvárásokat el kell felejteni. Hol van már a régi paraszti kultúra, amikor munkák idején kiürült a templom, de télen örültek a programnak, mert nemigen volt mit tenni. Ma nem arra vágynak az emberek, hogy programot szervezzenek nekik, hiszen ezer hangzatos és fontos dolog közül kell mindenkinek leszűrnie azt, ami belefér az életébe. Ezért ha kereső emberek időt szánnak a gyülekezetre, az megrendítően nagy bizalom, nem élhetünk vissza vele!

Különbözzön az istentisztelet a világtól abban, hogy nem elvesz, hanem ad

Az Isten Szentlelke úgy mutatkozik be a Szentírásban, mint aki ad: erőt, reményt, bátorságot, közösséget. Ha az istentiszteleten nem tapasztalható ez a meggazdagodás, ott sok kérdés merül fel. Ha a szószékről kiábrándító, reménytől megfosztó vagy épp értelmetlen és ezért demotiváló dolgok hangzanak folyton, akkor hol a Lélek? Nem arról van szó, hogy az Isten nem inthet, és ezért ne lehetne olyan ember, aki szomorúan bűneire ráébredve távozik az istentiszteletről. Hanem általános hangnemről van szó, amit az evangéliumnak kell meghatároznia, nem a lelkész kiégettségének, házassági problémáinak vagy egyéb természetű bajának. Nem ördögtől való az, ha egy-egy istentisztelet szórakoztató. Nem behízelgő vagy humorizáló, de személyes, emberi, mai hangnemben beszél, amiben benne van a derülés lehetősége ugyanúgy, mint minden emberi reakció. Jézus képekben is beszélt, példázatokban, amikből nem hiányoztak a fricskák, csattanók sem. Jézus nem volt monoton, sem karót nyelt. Amikor mi túlkomolykodjuk az alkalmat, nem a méltóságát adjuk meg, hanem elvesszük azt a lehetőséget, hogy az emberek közelinek érezzék magukhoz. Ami nem emberközeli, az pedig nem életszerű. Rengeteg embertelen jelenség van az emberek életében: lelketlen hivatali rendszerek, igazságtalan munkahelyi környezet, kiüresedett kapcsolatok. Ezek leszívnak. Kell, hogy az istentisztelet más legyen: őszintébb, melegszívűbb. Melegszívű még akkor is, ha épp Isten ítéletét, a harag napját hirdeti esetenként. Nem az Isten akaratát puhítjuk fel a hallgatóság kedvéért, hanem azt a szerető testvéri hangnemet keressük, amiben még a legszörnyűbb dolgok is megoszthatóvá válnak. Az a bizalmas közeg, amiben be lehet vallani a bűnöket, és le is lehet tenni őket. A beeső embert meglepi egy ilyen őszinte bizalmi légkör. Ha azt tapasztalja, hogy végre valahol nem megrövidítik, hanem gazdagodik, akkor pedig jönni fog újra.

Követhetővé lenni
Követhetőnek kell lennie az igehirdetésnek szóhasználatában (ne legyen se irodalmibb, se szakmaibb, se régiesebb, mint amit a hallgatóság jól tud érteni), de liturgiájában is. Ne hagyjunk bizonytalanságot abban, hogy a gyülekezetnek mit kell tennie. Leüljön? Felálljon? Mit kell válaszolni a hosszú barokk körmondatra, amit feltett a lelkész, és az elejére már nem is emlékszünk? Ne várjuk el, hogy a betévedő (és ne felejtsük el, ő a misszió tárgya) ezeket tudja magától! Legyünk az idegenvezetői! Így nem csak nem fogja magát kényelmetlenül érezni, de bátrabban is hív el olyat, aki szintén nem az egyház keblén nőtt föl. Nagyon megnyugtató a jegyesek számára, ha előre tisztázom, hogy mindent mondani fogok, ezért nem lesz olyan, amikor bizonytalanok, vagy kínos a helyzet. Nem elvárás tudniuk, hogy mikor forduljanak szembe, vagy tegyék félre a csokrot. Ha jó házigazdaként nem engedjük a vendégeket kényelmetlen vagy kínos szituációba jutni, több hangsúly eshet a lényegre: az evangéliumra. Ez a lelki akadálymentesítés része. Az vesse rá az első követ a bejövőre, aki még maga nem landolt idegen terepen tanácstalanként – mondjuk első alkalommal egy edzőteremben, vagy valami megszokottól eltérő rendszerű étteremben.

Bella Violetta
református lelkész, Győrújbarát

Megjelent a Dunántúli Református Lap 2017. júliusi számában.